A szépségről és a művészetről
A leghitványabb féreg kimúlása
ugyanaz, mint a napfölkelte"
Pilinszky János
Van-e rútabb a jelenségek világában, mint egy félig eltaposott féreg, van-e felemelőbben szép, mint egy napfölkelte? Amíg a szépről és a rútról a reflexszerű beidegződések alapján gondolkodom, azt kell mondanom: aligha. Hogy kerülhetett akkor mégis egyenlőségjel két egymástól ennyire távoleső jelenség közé? Milyen látás az, amelyik így tekint a világra? Amikor J. D. Watson amerikai biokémikus társával modellt szerkesztett a DNS óriásmolekula vélt szerkezetéről, a két lehetséges variáció közül nem tudott választani. Az idő sürgette; egy másik kutatócsoport is a nagyjelentőségű felfedezés küszöbén állt. J. D. Watson döntött: miután további kísérletekre nem volt idő, így a szebbik modellt választotta. Helyesen választott, az idő és a további kísérletek őt igazolták.
A szép, a jó és az igaz a mélyben összefügg. De hogyan? A mi szépérzékünk működésének titka a különválasztott egész részeinek egymásra vonatkoztatottságában, a lényegi összetartozásukra való emlékezésben van elrejtve. (A »szép az, ami érdek nélkül tetszik« kijelentésnek éppen az ellenkezőjét állítom: a széphez a kicsinyes érdekeken túl a legalapvetőbb, legmélyebb érdekünk kapcsol: az olthatatlan vágy az EGY után.)
Egy egészséges állatot többnyire szépnek tartunk, egy férget aligha. A pusztulás és a rothadás birodalmának lakói ők. A tőlük való ösztönös irtózásunk a halált elutasító magatartásunk egyik leplezett formájaként jelenik meg.
A jelenségek mélyebben fekvő rétegeihez kell leszállnunk ahhoz, hogy egymásra - utaltságunkban az élet nagyobb teljességét észrevehessük (rothadás -> humusz -> élet ).
A férgek, a rútak mélyebben tanítanak meg minket egy szépségen túli Szépségre: a létből való részesedés drámájára. Arra, hogy a szépség legmélyebb forrása maga a létező léte. Ezen a ponton még semmi sem különül el: a szép, a jó, az igaz mind az Egyben szunnyadnak. Itt még (vagy itt már) nem az számít, hogy valami hogyan,milyen módon van, hanem az, hogy van. Azonban amint a tekintet látásból nézéssé silányul (vagy még, vagy már), csak a hogyant látja és szem elől téveszti a vant, megszületik az ítélkezés: ez szép, amaz csúnya. A világ eredendő egységének képe kettéhasad bennünk, szépre és csúnyára. (Az »ettél a jó és a rossz tudásának fájáról, ezért meg kell halnod« helyett azt is mondhatnám, hogy »ettél a szép és rút ismeretének fájáról, ezért az undorral fizetsz«.) Azt mondom ezzel, hogy tekintsünk mindent szépnek? Korántsem. A bűnből eredő vakságot csak magának a bűnnek a felszámolásával szüntethetjük meg. Belül látásunkat, kívül az abból fakadó cselekedeteinket is megrontotta a bűn. A bűn, ami nem más, mint az egységből való kiszakadás. Hasadt lélekkel népesítjük be világunkat. Tesszük ezt mindakkor, amikor nem az egység lelke szól belőlünk.
Mi hát a hit? Hogyan nyerhetjük vissza látásunk eredendő egységét? Ez csak egyetlen módon lehetséges: ha irgalmat nyerünk. Csak a szeretetben való részesedés által kapjuk vissza látásunk szabadságát, hogy azzal a szemmel nézhessünk újra a világra, amellyel Isten néz: a végtelen szeretet tekintetével.
Tehát vigyázzunk! Ne dőljünk be a látszat szépség olcsó trükkjeinek; sokszor ami csúnya, igazabban szól az egységről. Amint Szent Ferencnek a leprást kellet megérintenie, hogy Krisztussal találkozhassék, így mi is sokszor csak ha vállaljuk az erőfeszítést, a könnyebb út helyett a nehezebbet, jutunk el a SZÉPSÉG mélyebb rétegeinek felfedezésének. Az pedig tévedés, hogy a szépség elvonja a figyelmünket Istenről, ha elég következetesen haladunk ezen az úton, végül úgyis hozzá jutunk el, hiszen ő a szépség igazi forrása.